2015. november 11., szerda

Lizi utolsó bejegyzése...

Hosszú idő telt el utolsó jelentkezésem óta, így nem is tudom, hol kezdjem, mert annyi minden történt velem, hogy annyi madár nincs is az égen talán.
Tavaly olyan feladatot kaptam a Nagy Kutyától, ami miatt sem időm, sem energiám nem maradt az írásra.
A Nagy Kutya nem mindig finomkodik, tavaly is úgy szólt, hogy pár napig teljesen ki voltam ütve tőle, az embereim meg csak dörzsölték azokat a homályosan csillogó szemeiket nagy szipogások közepette. Nem értettem, hogy mi a fenéért búsulnak úgy neki, amikor nem volt semmi okuk bömbölni, hiszen csak dumáltam a Nagy Főnökkel. Igaz, a témakör nem volt felemelő, mert kiderült, mennem kell majd valami vadászmezőre ahonnan nem térhetek többé vissza az embereimhez. Ez egyfelől jól hangzott, hiszen VADÁSZAT lesz, de ennek ellenére mondjuk szíven talált rendesen az a rész, hogy nem térhetek vissza az embereimhez, mivel már kezdtem magam egész jól érezni velük, úgy hozzám nőttek!
A Főnök mondta, hogy megtettem, amit rám bíztak, sikerült az embereim megnevelni annyira, hogy másképp lássák az ebeket, és egy napon majd újra együtt lehetünk, de addig még az embereimnek nélkülem kell maradnia.
Ha tudták volna ezek ketten, micsoda egyezkedések mentek hogy maradhassak, egész biztos nem lármáztak volna annyit, de mindegy, ilyenek az embereim, én így is imádom már őket.
Tulajdonképpen mondhatom mindenféle dicsekvés és felvágás nélkül, hogy egész szép eredményeket értem el az egyedfejlődésüket tekintve, hiszen a kezdetekben marha sokat kellett dolgoznom azon, hogy végre megértsenek és rendesen beszéljenek velem.
Az első érthetetlen hangokat felváltotta náluk a kiskutyákhoz hasonlatos gügyögés, amit gyakran előadtak nagyközönség előtt is, olyankor persze azt sem tudtam, hova rohanjak szégyenemben, de aztán az aknamunkámnak köszönhetően végre elvittek egy olyan képzési intézménybe, ahol idomított emberek tanítottak más embereket kutyául kommunikálni.
Ott embereim olyan tudományra tettek szert, amit aztán a hétköznapokban is tudtak hatékonyan alkalmazni olyannyira, hogy a közös séták egyre kevesebb kellemetlenséggel jártak, sőt az utóbbi években kifejezetten büszke voltam rájuk, hiszen a nagy igyekezetük siker koronázta, így a Nagy Kutya megengedte, hogy a homlokukra nyaljam a megérdemelt "Jó kutyás" jelet.
A nagydarabbal aztán olyan jókat lehetett játszadozni, hogy szinte már fájt a sok hancúr!
A kedvesebb hangú másik emberem tekintetét és gyengédségét pedig kifejezetten imádtam.
Bár odapirítottam nekik párat, csak hogy érezzék a törődést, de az nagyon jól esett, hogy soha nem haragudtak rám, annak ellenére, hogy az idegszálaik néha vitustáncot jártak.
Mit csináljak, jó volt látni így is őket :)
Imádtam a sok dögönyözést, amire persze néha már komoly jelzésekkel kellett felhívni a figyelmüket, de szerencsére vették a lapot, és akkor már engedtem azt is néha nekik, hogy elővegyék újra azt az idegesítő hangjukat.

Aztán három hete jött a behívó újra, de most már nem olyan gyengéden, mint tavaly.
Először azon kaptam magam, hogy egyre több emlék bukkan fel, még olyan időszakokról is, amik nem itthon történtek. Emlékszem, bár csak homályosan, hogy volt egy előző helyem, ahol felnőttem, de onnan mennem kellett valami buliközpontba, ahol rengeteg eb vett körül és annyit partiztunk, hogy kétséges volt, elkerülünk-e onnan valaha. Ennek a helynek az embereire a mai napig nagy hálával és szeretettel gondolok, hiszen nem egyszer mentettek meg minket a teljes elhülyüléstől, és azt hiszem, ők voltak az elsők, akik erősen próbálkoztak minket megérteni.
A többi ebről nem is beszélve, akikkel olyan élményekben volt részem, amelyek egy részét már leírtam, de vannak olyan történetek, amiket nem mertem papírra vetni, egyrészt mert köt a többiekkel kötött hallgatási fogadalmunk,másrészt nem kell mindent kiteregetni, mint nagymosáskor.
De jó lenne még egyszer találkozni az ottani emberekkel és ebekkel és elcsevegni régi dolgokról és arról, hogy milyen az életük!

Azon kaptam magam én, aki a romantikát eddig messze elkerültem, hogy egyre többet gondolok ilyen dolgokra.

Az újabb behívót már nem tudtam könnyen kezelni. Kifejezetten fájt, mert az emlékek és az elért eredmények tükrében szemlélve az életem, olyan jó helyem lett, amitől nem akartam megválni.
De a Főnök kérlelhetetlen volt, pedig próbáltam vele beszélni még azon az éjszakán, amit az otthonomtól távol kellett töltenem.
Azon az éjszakán nagyon sok dologról beszéltem vele, és nem csupán vele, hanem olyan ebekkel is, akik korábban már voltak az embereimnél. Ők emlegettek valami hidat, ahol találkozom majd az embereimmel, ahova ők is már évek óta vissza-visszatérnek, várván a gazdikat.
Jó volt őket látni, és bizonyos fokig meg is nyugtattak, bár a keserűséget és fájdalmat nem tudták elvenni tőlem, de a Főnök annyit mondott, hogy kapok három hetet utoljára, csak hogy el tudjak búcsúzni az embereimtől.

Azt gondoltam, könnyű lesz, azt gondoltam, fel vagyok készülve, hogy fel tudjam őket készíteni, de tévedtem.
Nem voltam felkészülve, és őket sem tudtam felkészíteni, de ma már tudom, erre nem lehet felkészülni és az embereim sem lehet felkészíteni.
Hiába mentem oda hozzájuk még az utolsó erőmmel és próbáltam őket nyugtatni, nem tudtam tenni semmit, mert ők egyre csak néztek rám azokkal a szomorú szemeikkel, érezték, magukra maradnak.
Aztán az orvosnál már minden világos lett, megértettem, miért mondják folyton, hogy "Drága kiskutyám!", és elfogadtam, hogy mennem kell, ezért hagytam a gyengédebb emberemnek hogy simogasson, majd a nagydarab tenyerébe hajtottam a fejem, és csak hallgattam a potyogó könnyeik halk koppanását a fejemen, amíg eljöttek értem odaátról...

2012. december 23., vasárnap

...

Májkinak nem hozott szépet a Mikulás.
Ott kezdődött, hogy minden átmenet nélkül kedden kidobta a taccsot, és utána meg olyan szájszaga volt, hogy a majomház az állatkertben elnyerheti a potpourri világbajnokság első helyét.
Mivel nem múlt a bukké, és már a halottkémek orrzseléje sem tudta leplezni a kishapsi jelenlétét, majd a várt világvége is elmaradt kellő érdeklődés hiánya miatt, elvittük a dokihoz, hogy ugyan, derüljön már ki a markánsan elterebélyesedő illat oka.
(Emlékszünk, Lujza kutyánknál is így kezdődött a daganat, egyik napról a másikra olyan szagot kezdett árasztani, amit nehéz volt viselni. Aztán kiderült, hogy a tumor a szájában amilyen hirtelen, olyan gyorsan terjedt tovább szegénykénkben. És tragikus sebességgel olyannyira terjedt tovább, ami pár hét leforgása alatt el is vitte őt.)
Nos, a kiskrapek pofázmányával nincs gond, csupán a fogköve okoz problémát, amitől ínygyulladása van.
Alig van a fogain valami csúnya dolog, de azok legalább olyan érdesek, hogy kidörgölték az ínyt, ami begyulladt. Ez vezetett a borzasztó lehelethez.
Kapott rá egy antigingivitis zselét, amit egy széles mosolyú fogorvos reklámoz a tévében, amivel januárig kenni kell, majd vinni fogkőleszedésre.
Ez a kisebb baj, a nagyobb, amit glaukómának hívott a doki.
És ez nagyon mellbe vágott minket.
Különösen az, amikor kiderült, hogy ettől fájdalmai is lehetnek, ami roppant mód elgondolkodtatott minket.
Elgondolkodtatott, mert ha visszagondolunk arra, hogy ez az exagresszor kiskrapek milyen cicamica marharépává változott, akkor összeszorul a szívünk, amikor azt látjuk, hogy a fájdalmai ellenére is keresi az alkalmat, amikor egy kis simit kaphat, amikor csak úgy mellénk feküdhet és durmolhat nagyokat.
És annak ellenére, hogy éppen fáj a búrája, nem panaszkodik, nem akar rosszat, csak jön, játszik és csóvál.
Nem úgy mint mi, amikor is a legapróbb fejfájása már idegesen markolásszuk a gyógyszeres kosarat valami csillapítóért áhítozva!
A diagnózis szerinti állapota és a kapott szemcsepp mellékhatásai miatt nem lehet sportolni vele, nem erőltetheti meg magát, nehogy emelkedjen a vérnyomása, ami a szemgolyóban lévő nyomást növelné.
Szóval a nagy "tompaság" ebben az évben teljes mértékben arra vezethető vissza, hogy fájdalmai voltak, vannak, és emiatt nem akart, akar fürgébben jönni velünk sehova.
Reméljük, hogy az idejében elkezdett kezelés lassítja a folyamatot és nem vakul meg teljesen.

Lizi ezzel szemben teljesen jól van :) Olyanokat lehet vele játszani, hogy azt még pár hónapja sem hitem volna!
És ettől sokkal de sokkal jobb a viszony vele :)

Mindenkinek kívánunk Áldott Ünnepet és Boldog Új Évet!
Ebek és a Gazdik

2012. június 22., péntek

Kikerekedett ...



Májki kutyánk előélete nem volt egy leányálom, a mai napig alig hisszük el, hogy ez a bújós, minden apró feszültséget azonnal megérző kutyus az altatás elől lett kimentve. ( És mennyi ilyen zseniális, de sanyarú sorsú eb szenved, sínylődik és várja a kikerülés lehetőségét a menhelyeken!!! )

Minden apró vitánkra azonnal reagál, nem bírja elviselni, ha kicsit is indulatosabban beszélgetünk egymással, ha elragad a hév és vehemensen mesélünk egy történetet.

No, de térjünk csak vissza az eredeti gondolatmenetbe.

Szóval a kiskrapek egyedfejlődése a nagy ismeretlen homályos talaján, a kutyasuli és az azt követő időszak naplójában van számon tartva. Az előbbi egy óriási kérdőjel és az állapotából feltételezhető, hogy nem valami elit bentlakásos egyetem gondos formálása nyomán alakultak ki a viselkedésében rózsásnak koránt sem nevezhető tulajdonságok.

Tömören úgy lehetne jellemezni, hogy egy igazi kis fezsültséggombóc volt, aki a kellemetlen, vagy ismeretlen, vagy vélt veszélyekkel teli helyzeteket mindig agresszióval oldotta meg.

Nos, a kutyasulin ez kezdett megváltozni, köszönhetően a falatkáknak is, amelyekből rendszerint igen nagy mennyiségben kapott a művész úr.

Aztán annyira kezdtek ezek a falatkák elhatalmasodni, annyira sokat gyakoroltunk és az életben szinte minden helyzetben jutalmaztuk a helyes viselkedést, hogy őméltósága kezdett pici hordóra hasonlítani.

Ekkor még nem ocsúdtunk fel teljesen, mert ugye a realitást szemellenzővel eltakaró kis szemünk nem vette észre ezt a gyarapodást, csak annyit láttunk, hogy a módszer jó, a kaja remek jutalom, a viselkedése egyre javul, nincs mese, etetni kell.

Néhány jó szándékú megjegyzés és az időközben készült fényképek összevetése az idekerülése előtti fotókkal, sikeresen felhúzták a rolót és reálisan láttuk kiskutyánk valódi terjedelmét.

Az ellátmányát azonnal fél adagra, a jutifalatok méretét pedig harmadára csökkentettük.

Rendszeresen sokat mozgattuk,ennek ellenére a súlya nem csökkent!

Már néztek rám huncut mosollyal a kutyasulin, hogy persze-persze, mindig a saját kutyánkon nem vesszük észre a súlygyarapodást, meg az a fél adag kaja tuti nem fél adag és a többi, és a többi.

Én meg bizonygattam, hogy nem-nem, tényleg kisebb jutifalatok, valóban fél adag az a fél adag, de hasztalan, mert a kishapsi makacsul tartotta szummós versenysúlyát.

A séták alatt is olyan passzívan vett részt, hogy ahol lehetett, lespórolta a mozgást, folyton megvárta, hogy valóban tovább megyünk és tuti nem fordulunk vissza, mert ha mégis mennénk vissza, akkor ő már nem jönne felénk 20 lépést feleslegesen.

Próbáltuk megmegyarázni, hogy hát ő már csak ilyen, alacsony lángon égeti a tápot és az életet is, míg egy este, a vacsit követően hirtelen megvilágosodott minden.

Májki lop! Mi több, félresepri Lizit a tálja mellől, majd jól belakmározik a szerinte teljes joggal megérdemelt repetából és teszi ezt úgy, hogy eme cselekedetét a Lizi tápos tálja mellett található itató felkeresésének álcázza!

Kikerekedett, nem csak Myke, hanem a rejtély és a mosolyunk is :)




Vajon mennyi ideje ment ez így? Fel sem merült bennünk, hogy Lizi, aki mindig úgy falta a kaját, mint aki már legalább három hete nem kapott enni, hogy ez a kutya, aki a jutiflatokat zubogó nyáladzással vette el, most meghátrál és átadja a kajájának nagy részét a kis bitangnak!

Gondosan figyeljük, hogy a kiskrapek még véletlenül se menjen oda Lizihez, amíg a művésznő falatozik és tényleg kizárólag azt a mennyiséget kapja meg, ami elegendő annak a telhetetlen bendőjének!

2011. november 10., csütörtök

Baleset, avagy a zebra kilenc élete

Szóval történt az, hogy ma délután szokásos gyakorlásunkra indultunk Lizivel.
Készülünk az E5-ös vizsgára, ennek keretében a lábnálkövetést, apportot, menet közben ültetést és fektetést, plusz az előreküldést vettük.
Amikor indultunk haza a szokásos úton, jött mellettem a lépcsőn, ahol láttam, messziről jön egy autó.
Mivel nem jött gyorsan, a zebra előtt meg ketten ácsorogtak, gondoltam még át tudunk menni!
Nem tudtunk!
Lizi ült mellettem, és várta, hogy induljunk.
Éppen csak próbáltam lelépni a járdáról, Lizinek kiadtam a lábhoz vezényszót, amikor látom, hogy a kedves autós mint oly sokan mások, fittyet hány a zebrán áthaladni óhajtásomra! Én még visszaléptem, de Lizinek hívásom ellenére sem volt esélye!
A kis pözsó elkapta szegénykémet, és ekkor már fékezett ugyan, de így is tolta maga előtt vagy jó 6-7 métert.
Amikor a kocsi megállt, Lizi elrohant.
Hirtelen nem tudtam, mit kéne csinálnom, mert mire felocsúdtam, őt már nem lehetett látni, eltűnt a sötétben.


Hibáztam.
Miért nem tettem fel a pórázt?
Miért nem ácsorogtam még hosszan a zebra előtt, hogy megbizonyosodjam arról, közel s távol nincs autó!
Miért nem én kerültem inkább a kocsi elé?

Igazán várhattam volna még, amíg elfogynak az autók, vagy építenek egy felül- vagy aluljárót vagy valaki egy tankkal átvisz a másik oldalra.
De én csak át akartam menni a zebrán a kutyámmal!
Én csak szerettem volna hazaérni vele, de nem sikerült.

Az autós kihívta a rendőröket, akik másfél órát helyszíneltek!
Eközben Ági elindult keresni Lizit.
És elindultak még jópáran keresni őt, AKIKNEK ITT IS SZERETNÉNK MEGKÖSZÖNNI A SEGÍTSÉGÜKET!
Miután engem meghallgattak és felvették a jegyzőkönyvet a rendőrök, elengedtek.

Azonnal autóba pattantunk és elindultunk keresni és csak remélni tudtuk, hogy megtaláljuk, hogy nincs baja, hogy nem sérült meg és tévedt el, hogy nem fagy meg a jeges éjszakában!
Amíg kerestük, nyitva hagytuk a kertkaput, ha véletlen elindul haza, akkor be tudjon jönni.

Kilenckor jött a telefon a szomszédtól, hogy Lizi a házában fekszik!
Rohantunk haza, ahol egy vidám jószág fogadott minket, csóvált és ugrált a kapuban!
Alig hittünk a szemünknek!
Majd bementünk az Állatorvosi Egyetemre, hogy kivizsgálják, ahol hála Istennek megállapították, hogy kutyabaja!
Se egy karcolás, se egy apró bundakopás nem látható rajta, a simogatást tűrte, amikor kicsit erőteljesebben megnyomkodták, akkor se szisszent fel, szóval úgy tűnik, jól van!

Én azonban még mindig nem vagyok jól!
Egyrészt magam marcangolom, hogy miért nem vettem pórázra, másrészt elszomorít, hogy a mai magyar közlekedési morál tényleg ennyire alacsony szinten áll!
Hány balasetnek, hány gázolásnak, hány halálos kimenetelű tragédiának kell történnie a zebrán ahhoz, hogy elkezdjünk figyelni egymásra?
Miért kell a negyvenes táblánál kétszer egysávos úton lakóövezetben nyolcvannal repeszteni?

És mi van akkor, ha egy hebrencs gyerek vagy egy rosszul látó, halló idősebb ember óhajtott volna áthaladni?

Na de kérdem én tisztelettel, hogy a fészkes fenében van az, hogy mi magyarok, amikor kitávozunk az jó osztrákföldre, akkor hirtelen meg bírunk állni a zebránál? Akkor mintha kitisztult volna a fejünk, hirtelen emlékezünk a zebra előtti haladás szabályaira?!?!
Pedig csak pár száz kilómétert teszünk meg Budapesttől!
Ennyire rossz a levegő mifelénk?

Keserves áron tanultam meg a leckét, NEM megyek vele póráz nélkül az út mellett vagy a zebrán!
De nem azért, mert ő nem tud kultúráltan közlekedni a maga kis agyával, hanem mert mi, emberek nem vagyunk képesek kultúráltan közlekedni a magunk kis agyával!

2011. szeptember 19., hétfő

Csak úgy...

Két billentyű leütés között elmerengtem kicsit és felkutattam emlékeimben olyan időszakokat, amikor még Lujza kutyánk velünk volt.
Szélsebesen elröppent évek szépséges emlékei ezek, melyek egy olyan eb társaságában keletkeztek, akinek hiánya a mai napig fájdalmasan mar belénk!
Csak most, a kutyasuli terápiás kutyáinak ismeretében tudom felfogni, hogy milyen különleges lénnyel ajándékozott meg minket a sors.

A kép, amikor kiválasztott minket, minden részletében tisztán és világosan itt van előttem. Nem őt szemeltük ki magunknak, csak miután a menhelyen dolgozók melegedőjébe beléptünk, pillantottuk meg őt egy székre kuporodva. Akkor azt gondoltuk, valakinek az ott dolgozók közül a kutyája, így nem is érdeklődtünk az örökbe fogadhatóságáról. Majd egyszer csak lemászott a székről, odajött hozzám, olyan igazi bocsánat hogy élek tartással, nekidőlt a lábamnak és várta, hogy simogassam meg. Ekkor közölte a menhelyen dolgozó úriember, hogy ilyet nem sűrűn csinált még ez az egyébként befogadót kereső vizsla, hogy lemászott a székről ha valaki "idegen" jött a házba.
Nem kellett több infó róla, azonnal megtörtént a csoda, mi rá, ő ránk volt fixálódva teljesen és már csak azon kaptuk magunkat, hogy intézzük az örökbefogadását!

Kicsit sebes, ütött-kopott és soványka volt szegénykém, ami aztán nálunk nagyon gyorsan megváltozott. A hegek eltűntek, a bundája csillogóvá vált, kigömbölyödött és boldogan élte kis életét velünk.
Nem volt olyan séta tíz év alatt, hogy közte és más kutyák között balhé lett volna, mert valahogy mindig olyan finoman és higgadtan lépett porondra, hogy attól minden girbe-gurba idegrendszer kisimult.
Emberekkel is félelmetesen jól bánt, még azok is megsimogatták, akik általában húsz lépés távolságot tartottak kutyákkal, még őket is le tudta venni a lábukról.

Aztán az évek múlásával és a fehér szőrök megjelenésével egyre több gond jelentkezett.
Egyre lassabb, egyre halkabb lett, egyre kevesebbet akart sétálni, már nem pattant fel a helyéről amikor megérkeztünk, már nem hallotta meg mikor beléptünk a lakásba, majd már a dolgát sem bírta tartani, mi pedig nem vettük észre, hogy szegénykénket már csak a szteroidok tartják egyben. Nem tudtuk észrevenni, de az is lehet, hogy nem akartuk észrevenni, hogy az a tíz év, amit velünk töltött, az milyen őrült és észrevétlen gyorsasággal telt el.
Az a nap, amikor döntenünk kellett, amikor el kellett engednünk, még ma is szemünkbe könnyeket csalva karmolja sebesre a szívünket, és ezt csak az tudja picit enyhíteni, hogy az a fantasztikus tíz év, amit velünk töltött, mosolyt tud csalni az arcunkra, és tudjuk, hogy vár minket valahol a szivárvány hídon túl, ahol újra azt mondhatjuk neki majd, hogy "ÉDES KISKUTYÁM!"....

És persze itt van most Lizi és a Kiskrapek, akik pont olyan mélyen és erősen lettek életünk részei, mint Lujza kutyánk volt :)

2011. június 29., szerda

Két év

Érdekes dolog ez az örökbefogadás, mert ugye kell egyfajta kölcsönös szimpátia az alanyok részéről az eseményt megelőzően ahhoz, hogy a kennelsorról valaki otthonába költözhessen egy eb!
Kétlábúak között teljesen nyilvánvaló dolog, hogy létezik szerelem első látásra, amit mi tapasztalatból ismerünk, de hogy ugyanez kutyák felé is igaz legyen, azt nem tudom saját tapasztalattal igazolni, csupán azt, hogy Lizinél és Májkinál is volt egy igen erős szimpátia elsőre :)

Eltelt két év mióta itt vannak velünk, és most döbbentem rá, milyen hatalmas részei az életünknek EZEK ketten!
Ha távol vagyunk Tőlük, akkor olyan igazán széles vigyor rajzolódik ki a fejünkre amikor arra gondolunk, hogy otthon vár a két kis kutyaformájú maki kreatúra!

Amikor a kutyasulin elveszett az egyik blöki majd amikor azt mondta valaki, hogy egy általam is ismert kutyus a múlt héten ment át a Szivárvány hídon, akkor szívembe mart az a gondolat, hogy mi lenne a két pernahajder nélkül!

Hihetetlen dolgokon mentünk keresztül mind a két ebbel, Lizivel a virtuális domina-jelmez lehámozásától kezdve Myke sámli lényének átformálásán és édes kiscicává alakításán.

Nagyon mélyről, a szívünk mélyéről jön, amikor azt mondjuk nekik "Édes kiskutyáink!"!

2010. december 22., szerda

Új év közeleg

Nagyon gyorsan eltelt az év és rengeteg eseménnyel gazdagodtunk!
Egy éve, december hatodik napján vizsgázott a Kishapsi, és azóta folyamatos a tanulás, természetesen Lizivel együtt.
Megcéloztam velük egy magasabb szintet, mind a kettővel mást és mást.
Lizivel megpróbálok egy E4-es vizsgát, Májkival pedig az Ü5-ös szintű vizsgára gyúrunk.
Lizi eddig remekül veszi az akadályt, a precíz lábnál követést kezdtem el gyakorolni vele, és fantasztikusan jól teljesít! Egyelőre otthoni környezetben gyakorlunk az előszobában, de hamarosan irány a séta helyszíne is, és ott is elkezdünk kicsi, de annál határozottabb lépésekkel dolgozni ezen.
Érdekes lesz neki az előreküldést begyúrni :)
Ugyanakkor vizsla ide vagy oda, apportozni NEM AKART, eddig!
De múlt hét óta már hozza az apport tárgyat, így már csak az előreküldés és az akadályon behívás az új anyag :)
Májkival az Ü5-ös vizsga szagazonosítás része ami a legnehezebben megy, és minden alkalommal nagyon sajnálom, amikor a cipőmbe kell tennie az orrát, de haladunk a terv szerint és szerintem nem lesz ezzel gond!
Mondjuk lehet, a Kishapsival is megpróbálom az E4 vizsgát is :)

Ki gondolta volna egy éve, hogy idén decemberben itt tartunk majd!!!